A nagysikerű darab a mennybe menő városligeti vagány szinte képtelen története mára archetípussá vált. A Liliom színrevitele kapcsán felmerül a kérdés: próbáljon - e a produkció valami újat, mást létrehozni, vagy inkább hűen transzformálja vizuális élménnyé a már sok feldolgozást megért művet. Bevillan rengeteg sztereotípia: milyen Liliom, Juli, Muskátné és persze a környezet, ahol a dráma játszódik. A díszlet tervezésénél több lehetőség adódott. Az egyik például az, hogy legyen igazi Liget fákkal, kandeláberekkel, paddal stb. ahogy az a Nagykönyvben meg van írva. A másik az, hogy felejtsünk el mindent, amit eddig a Liliomról tudtunk, és olvassuk el a szerzõ rendkívül pontos utasításait a játéktérről. Kiderül, hogy a Fotóműterem udvara pontosan ugyan olyan, mint a mennyország, és az utolsó kép: Juli szegényes udvara sok évvel később. Számomra ez valahogy állandóságot kívánt; hogy a díszlet a néző szeme láttára, kis változtatásokkal alakuljon át egyik képből a másikba. Ami a nyúlfarknyi első képet illeti, legyen csak illúzió, hogy tudjuk, honnan kerül a lejtőre Liliom, nagyobb jelentősége -a tér tekintetében - nincs a darab folyamán. 
Az elkészült színpadterv abból az elgondolásból született, hogy a díszletnek viszonylag gyorsan kell változnia egyik képből a másikba. Ezért a díszletet forgószínpadra építettem. Az a szándékom, hogy a színészek tevékenyen részt vegyenek a változásokban, mintegy a mozgással is dramatizálva, sajnos nem valósult meg. A díszletet asszociációkra késztető, nem konkrét elemeket megjelenítő játéktérré alakítottam. Ahol, ha a színjáték magával ragadó, nem fontos, hogy egy nyíláson érkezik a szereplő, vagy egy valódi ajtón, hogy egy igazi kandeláber áll a színpadon, vagy csak egy fényhatás kelt ugyanolyan az érzetet. Az ilyen díszlet akkor kel éltre, amikor a színész minden zegzugát élvezettel "bejátssza".
Figyelmesen átböngészve Molnár instrukcióit, a járásokat és irányokat meghagyva, a fő díszletelem - többszintes, kétoldalú, néhol bedeszkázott, néhol áttört fabódé - forgószínpadon való körbe - körbe forgatásával jött létre. A díszlet külső burka a hullámvasút favázát idézi, és megpróbál emlékezni a századfordulós Budapestre: az állványrengetegbe burkolózó, kialakulóban lévő metropoliszra. Másrészt ez a deszkapalánkos életérzés szolgál hátteréül a szereplők nyomorának. Ez a kilátástalan szegénység életük tragédiája, amiben nagyságuk rejlik, maga a megbocsátó szeretet.
Az elkészült színpadterv abból az elgondolásból született, hogy a díszletnek viszonylag gyorsan kell változnia egyik képből a másikba. Ezért a díszletet forgószínpadra építettem. Az a szándékom, hogy a színészek tevékenyen részt vegyenek a változásokban, mintegy a mozgással is dramatizálva, sajnos nem valósult meg. A díszletet asszociációkra késztető, nem konkrét elemeket megjelenítő játéktérré alakítottam. Ahol, ha a színjáték magával ragadó, nem fontos, hogy egy nyíláson érkezik a szereplő, vagy egy valódi ajtón, hogy egy igazi kandeláber áll a színpadon, vagy csak egy fényhatás kelt ugyanolyan az érzetet. Az ilyen díszlet akkor kel éltre, amikor a színész minden zegzugát élvezettel "bejátssza".Figyelmesen átböngészve Molnár instrukcióit, a járásokat és irányokat meghagyva, a fő díszletelem - többszintes, kétoldalú, néhol bedeszkázott, néhol áttört fabódé - forgószínpadon való körbe - körbe forgatásával jött létre. A díszlet külső burka a hullámvasút favázát idézi, és megpróbál emlékezni a századfordulós Budapestre: az állványrengetegbe burkolózó, kialakulóban lévő metropoliszra. Másrészt ez a deszkapalánkos életérzés szolgál hátteréül a szereplők nyomorának. Ez a kilátástalan szegénység életük tragédiája, amiben nagyságuk rejlik, maga a megbocsátó szeretet.
